Schweidelné - Domicella Bilinska

Schweidel József Zomborban született német családban, és tanulmányait otthagyva harcolt a napóleoni háborúkban a 4. huszárezredben, majd Poeltenberg feletteseként szolgált. És ő is Galíciában ismerkedett meg leendőbelijével, a lengyel Domicella Bilinskával (1804-1888).

1827. február 25-én esküdtek örök hűséget egymásnak a lembergi Szent András templomban. Első gyermekük, Adalbert (Béla) már a következő évben megszületett, és 1844-ben – apja nyomdokain – hadapródként belépett a 4. huszárezredbe.

1829 őszén Schweidel feleségével és kisfiával Máriaradnán járt, melyről aradi fogsága alatt feleségének írt naplójában is megemlékezett: „Szeptember 8. A boldogságos Szűz Mária napján, … éppen húsz éve alázatos áhítattal, forrón imádkoztam Domicával, Máriával és Alberttal Jézus dicsőséges anyjához, hogy bensőséges és hű szeretetben kötött frigyünkre a mindenható Isten áldását kérve, kegyeit elnyerhessük. Isten végtelen bölcsessége és az ő akaratára való hagyatkozásunkat ekkor is, később is, minden mértékben felül gazdagon megjutalmazta, mert ami hitvesemet és gyermekeimet illeti, mindig a legboldogabb embernek tarthattam magam”.

A házaspár boldogságát nemcsak a napló sorai, hanem az idők folyamán született öt gyermekük is bizonyította. Schweidel hazavezette ezrede egy részét a szabadságharc szolgálatára, és jó példával járt katonái előtt. 1849 májusától, sömörös betegsége és nagyothallása miatt, városparancsnokként szolgált.

Az aradi börtönben már nem láthatta hitvesét, mert Domicella a gyerekekkel Pesten volt. Itt próbált kegyelmet kieszközölni férjének, megaláztatások közepette, eredménytelenül. A rab tábornokok közül legrégebb ideje házas Schweidel kívánságai naplója szerint, igazodva a körülményekhez szerények voltak: „éjszaka édes álom az övéinek karjaiban, nappal jó tej, jó leves, egy kis gyümölcs, néha a kalandozó gondolatoknak szeretteihez szóló és galambpostán vagy a vonuló felhők szárnyán küldött levél formájába öntése”.

A börtön nehézségeivel mit sem törődve csak értük aggódott, különösen, ha olyan hírt kapott otthonról, hogy „szeretett lelkem (Domicella) a fogságom okozta fájdalmakat nem tudja tovább elviselni”. Átgondolva életét úgy vélte, hogy „szeretett feleségének boldoggá tételét tartotta legfontosabb, egyetlen céljának”. Végrendelete második felében, mintegy búcsúlevélként, hitveséhez így szólt: „És most, miután siettetni látszanak kivégzésünket, nem maradt más számomra, mint kinyilvánítsam, hogy szeretett drága feleségemnek odaadó, hűséges szerelméért, ragaszkodásáért szívem legbelsejéből köszönetet mondjak, te szegény, saját szerencsétlen sorsomba taszítottalak, ő, az angyali lélek, jobb sorsot érdemelne, Isten jutalmazd meg őt irántam tanúsított szerelméért.” Halálát is felajánlotta szeretteiért: „Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet; s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve!”

Imája fia esetében teljesült, hiszen Adalbert szintén Aradon raboskodott, de kiszabadult. Sőt Haynau felajánlotta neki, hogy nevére veszi, amelyet azonban a fiú visszautasított.

Schweidel Domicella a kivégzés után is Pesten élt családjával. Az 1850-es években gyanúsnak tartotta a császári titkosrendőrség, ezért megfigyelte. Sikerült végül gyermekei megélhetését biztosítania, egy tejgazdaságot vezetett. Összefogva özvegytársaival, minden évben szentmisét mondatott vértanú férjeikért. 1888. március 23-án halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, fiát később mellé temették.

.