Temesvár, 1799. június 13. - Arad, 1849. október 6., honvéd altábornagy.
Nagybirtokos magyar-örmény nemesi családban született. Katonai pályafutását a bécsi Theresianum elvégzése után, 1818-ban a császári hadsereg egy utászezredében kezdte. 1845-ben a 2. (Hannover) huszárezred parancsnoka volt. 1848 tavaszán ezredével Nagykikindán állomásozott, így a kezdetektől részt vett a szerb felkelők elleni harcokban. Az ő nevéhez fűződik az első jelentős délvidéki győzelem. Jelen volt abban a küldöttségben, amely megkötötte Jellasiccsal a fegyverszünetet. Október 12-én - a honvéd hadseregben elsőként - vezérőrnaggyá nevezték ki és átvette a bánsági hadtest parancsnokságát.
Az 1849. január 2-ai pancsovai ütközet után a tisztikar követelésére lemondott és január 9-én átadta a hadtest parancsnokságát Damjanich Jánosnak. Debrecenben az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság vezetőjévé nevezték ki. A szabadságharc végéig több alkalommal is helyettesítette a hadügyminisztert. A világosi fegyverletétellel került cári, majd császári fogságba.
Kiss Ernő halálos ítéletét kötél általi halálról golyó általi halálra módosították, mert császári csapatok ellen harcoló csapatokat nem vezényelt. Az első lövés a vállába hatolt, ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a tanácstalan kivégzőosztagnak. Ezután a halálos ítéletet közvetlen közelről hajtották rajta végre.
A kivégzést követően tisztiszolgája hantolta ki, és álnéven temette el az aradi temetőben. Később a családi kriptába szállították Elemérre, azóta itt nyugossza örök álmát.
A kivégzés előtti utolsó mondata:
"Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük."