Damjanichné - Csernovics Emília

Damjanich János szerb származású volt, de szívvel-lélekkel a magyar ügy mellé állt. Ebben támogatta fiatal felesége, Csernovics Emília (1819-1909).

A szerb származású asszony gyermek- és ifjúkorát Aradon töltötte. Szerelme, a nála 15 évvel idősebb, szintén szerb Damjanich János századossal sokáig reménytelennek tűnt, a leány anyja ugyanis ellenezte a házasságot a vidám természetű, nagyhangú tiszt kicsapongó és költekező életvitele miatt. Végül 1845-ben tudták eljegyezni egymást, majd a katonaságtól várt házassági engedély késése miatt csak 1847 augusztusában kelhettek egybe. Ekkor a katona férj Temesvárra kérte áthelyezését, s a fiatal pár itt rendezkedett be.

Damjanich hadosztályparancsnoka, későbbi hóhéra, Haynau volt, aki többször vendégeskedett a házaspár temesvári otthonában. Damjanich szerb származása ellenére büszke volt magyarságára, házasságukban ő vezette be, hogy magyarul beszéljenek egymással. „Miért beszél maga mindig németül – figyelmeztette Emíliát – hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.”

Nyugodt boldogságuknak is ez vetett véget, 1848 áprilisában ugyanis Haynau az itáliai harctérre vezényelte bosszúból Damjanichot, mert kiállt a magyar alkotmányos átalakulás mellett. A fékezhetetlen erejű, lobbanékony természetű kemény katona gyengéd levelekkel vigasztalta otthon maradt fiatal hitvesét: „Bízzál az Istenben, s ne légy hát szomorú, mert ha haza megyek és rosszul fogsz kinézni, haragudni fogok.” Itáliából hazatérve a szabadságharc egyik legvitézebb tábornoka lett Damjanich, a „hősök iskolamestere” – ahogyan egy honvédtiszt nevezte.

A harcok végén a már törött lábú tábornokot Emília ápolta. Az aradi osztrák fogságban csak kétszer látogathatta meg, azonban ellátta férjét küldeményeivel, nemcsak szeretetével, de borral, étellel, könyvekkel, ruhával, és megígérte, hogy hitében erős marad.

„Emil” – kiáltotta Damjanich utolsó találkozásukkor a távozó asszony felé. "Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek" – írta később az özvegy a búcsúpillanatokra emlékezve.

A tábornok, a kivégzés előtt írt és hitvesének ajánlott imájában hazájáért, Magyarországért, valamint Aradért, bajtársaiért és feleségéért fohászkodott.

A kivégzett Damjanich testét egy rokonuk, volt esküvői tanújuk, Csernovich Péter szerezte meg a hóhértól, és temette el saját birtokán.

Az aradi katasztrófa után a megnyugvás csak nagyon lassan szállta meg az asszony szívét, eleinte a világtól teljesen elzárkózva élt. Egyik barátnője, gróf Wenckheim Józsefné és annak férje ragadta ki ebből a depressziós állapotból, kik nagyobb külföldi útra indulva rábeszélték, hogy tartson velük. Ettől kezdve új hivatást és elkötelezettséget keresett magának, a hasonló sorsú asszonyok és a honvéd árvák vigasztalását.

Az 1850-es évek elején Emília Makón élt édesanyjával és Láhner tábornok özvegyével, valamint annak kislányával. Az osztrák hatóságok sokáig zaklatták a két özvegyet, kik kézimunkák készítéséből tartották el magukat. Makó városa azonban tisztelete jeléül adómentességet biztosított számukra.

Damjanichné már az önkényuralom idején megkezdte a szabadságharc árváinak gondozását, felkereste a megtorló hatalom kivégzettjeinek jeltelen sírjait, s amint lehetett emléket állított nekik. Minden év október 6-án gyászmisét mondatott az aradi vértanúk emlékére a pesti ferencesek templomában. A sok fájdalom és szenvedés dacára Emília mosolygós és jóságos természete beragyogta a körülötte élőket. Batthyány grófnéval együtt megalapította a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak és árvaházat nyitottak.

Kossuth Lajos Torinóból többször üdvözölte Damjanichnét, s egy fotográfiát is küldött magáról, melyen ez állt: „A hős Damjanich tábornok özvegyének, aki hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll, emlékül.”

Damjanich özvegye hatvan évvel élte túl szeretett férjét. Annak ellenére, hogy a tábornok arra bíztatta, válasszon új társat magának, ő haláláig gyászolta. A Kerepesi temetőben nyugvó asszony emlékművén Damjanich szoboralakja méltán tartja a babérkoszorút felesége sírja fölé.