Batthyányné - gróf Zichy Antónia

Gróf Batthyány Lajos 1833 decemberében Pozsonyban tartózkodott, és éppen Törökországba készült, amikor egy fogadáson megpillantotta gróf Zichy Antóniát (1816-1888). Antónia nemcsak jólétet örökölt szüleitől, hanem segítőkészséget, mély vallásosságot és nemzeti elkötelezettséget is. Az ifjú gróf utazás helyett szerelemre lobbant, és egy hét múlva megkérte a kezét, egy év múlva pedig feleségül vette a tizennyolc éves grófnőt.

Az elkövetkező években kettesben beutazták egész Európát. Szerelmükből öt gyermek született, de csak hárman élték meg a felnőtt kort: Emília, Ilona és Elemér. A család a legtöbb időt Ikervárott töltötte, az 1840-es évek közepén fel is újíttatták a kastélyt Ybl Miklós tervei alapján.

Antónia, azaz Tony grófnő, családi kötelességei ellátása mellett férje politikai segítőtársa is lett, méltó képviselője Batthyány gróf ellenzéki programnyilatkozatának. Látványosan tüntetett férje politikai nézetei mellett, akár az országgyűlésen, akár a pesti színházban vagy bálokban. Támogatta a honi gazdasági kezdeményezéseket, rendszeresen adakozott jótékony célokra, a negyvenes években pesti szalonja a társadalmi élet központja lett. Húgával, gróf Károlyi Györgynével lelkes támogatói voltak a Védegyletnek is.

Ugyanolyan hűséges társnak és biztos háttérnek bizonyult az öröm időszakában, férje miniszterelnöksége idején, mint azon szomorú időben, mikor Batthyány 1849 januárjában osztrák fogságba került. Mindenhová, ahová csak engedték követte rab férjét, leveleivel vigasztalta. Október 5-én, utolsó találkozásukkor szinte szótlanul fogták egymás kezét, könnyes szemmel: „Csak akkor tudtam meg mennyire szerettem őt. Szerettem volna ott nála maradni, és vele együtt meghalni” – írta az asszony visszaemlékezésében. Batthyány utasítására ekkor csempészte be a cellába azt a tőrt, amivel férje sebeket ejtve nyakán elkerülte az akasztást. A kétségek között őrlődő asszony mindent megpróbált a kegyelmi kérvényért, de urán nem segíthetett. Batthyányt golyó által kivégezték és vagyonát elkobozták. Egyetlen öröksége férje búcsúlevele volt: „ezekben a sorokban ismétlem meg neked mélyen átérzett kifejezését forró hálámnak és tiszta szerelmed minden kincse iránti csodálatomnak, amelyet megérdemelni sohasem tudtam.”

Batthyányné a zaklatások elől gyermekeivel külföldre költözött, megélhetésüket a tekintélyes Zichy-vagyon biztosította. Először Bajorországba utazott sógornőjéhez, majd Párizsba, végül Zürich mellett telepedett le. Az osztrák titkosrendőrök állandóan figyelték, mert házát rendszeresen látogatták a magyar emigráció vezéralakjai, élükön gróf Teleki Lászlóval. A grófnő az emigráció politikájába nem avatkozott bele, de gyakran segítette az elszegényedett bujdosókat. Távol a hazától így jellemezte magát és gyermekeit egy Vörösmartynak írt levélben: „Kik bár a külföldön élünk, de szívvel-lélekkel mindig édes hazánkban, bús emlékeinken merengünk.”

Batthyányné 1856 elején hazaköltözött, és rövidesen Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt, ahol nemcsak rokonok látogatták meg „a legtiszteltebb honleányt”, hanem a politikai élet vezető személyiségei is tiszteletüket tették.

Férje akaratához ragaszkodva nem kért vissza semmit az osztrák államtól. Özvegységének súlyos szerepét viselve, nemcsak a férje iránti, hanem saját példaadása, jótékonysága és hazaszeretete miatt is tisztelet és szeretet övezte. Bárhol megjelent, az az önkényuralom elleni tiltakozássá vált. Leányait is magyar családok sarjaihoz adta feleségül, esküvőjük a magyar közélet fő eseményének számított. Csakúgy, mint gróf Batthyány Lajos 1870-es újratemetése.

Élete utolsó szakaszában is sokat jótékonykodott, Damjanich János özvegyével megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét. Az aradi vértanúk feleségeivel együtt minden év október 6-án gyászmisét mondatott.

A kiegyezés utáni politikai légkör már nem az ő világa volt, hiszen Ferenc Józsefből, a zsarnokból az ország királya lett.  Ahogyan egyik barátnőjének megfogalmazta a diktatúra idejével összehasonlítva: „Akkor az egész ország szenvedett, és az én hangom szimpátiát gerjesztett, és minden ember sietett vigasztalni, most az ország örvend, meg vannak elégedve az emberek, az én szomorú hangomat nem szívesen hallják, mert mintegy szemrehányás hangzik!”

1888. szeptember 29-én hunyt el. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét a szívére tették, és úgy temették el.