Lázár Vilmos a szabadságharc előtt kilépett tiszt volt, zempléni birtokán gazdálkodott. 1844 augusztusában vette feleségül a nagyrozvágyi születésű báró Reviczky Máriát (1812-1873) a királyhelmeci Szentlélek templomban. Felesége, aki öt évvel idősebb volt nála, Halassy József özvegye volt, és három gyermekét, Szerencset, Bélát, Madelaine-t hozta magával új házasságába, akiket Lázár sajátjaként nevelt.
A szabadságharc alatt előfordult, hogy Mária meglátogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével először Temesvárott őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Utána Aradra is elkísérte: „Leírjam érzelmeimet, amelyekkel szegény Marimtól az utcán kellett megválnom?” – kérdezi költőien naplójában Lázár. Mikor megtudta, hogy szerelme nem látogathatja, nagyon elkeseredett: „Összegörnyedtem mélyen égető fájdalmamban, szememből könnyek perdültek ki. El voltam választva a világtól, s ami nekem e világon legkedvesebb, nőmtől.” Aztán néha Mária mégis kapott engedélyt látogatásra.
Lázár ítélethirdetés előtt bizakodott a kegyelemben, de feleségének megjegyezte: „De légy, mondom, erős, légy nőm, miként én férfiú.” Október 5-én este két fájdalmasan gyönyörű búcsúlevélben mondott istenhozzádot asszonyának és gyerekeinek. „Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajásom – de az úgyis meg fog történni. ... én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben” – írta. Elküldte emlékbe gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét.
A kivégzőosztag előtt Lázár valóban úgy halt meg, ahogy megírta feleségének: „Én Istenem, szegény nőm!” – nyögte utoljára. Aznap, mikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt. Lázár gyóntatója kézbesítette a küldeményeit és a levelét, amelyet az asszony a sírástól elolvasni sem tudott, ezért azt a pap tolmácsolta. „A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni” – írta Lázárné négy nappal később fájdalmában sógornőjének.
Aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje és a szabadságharc emlékét. Ezért írták róla a kiegyezés után: „Noha az idők és az emberek azóta nagyot változtak, ő, a vértanú özvegye mindig híven, ernyedetlenül ápolta lelkében a lángoló honszeretetet.”
Napjait még nehezítette, hogy saját rokona, báró Reviczky József, volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene. Végül sikerült bizonyítani, hogy a férfi hamis papírossal akarta alátámasztani igazát. A papír ugyanis a rajta lévő dátum idejében még nem is volt forgalomban. A csaló börtönben fejezte be életét. Lázárné pedig 1873. január 9-én halt meg, a korabeli híradás szerint „éppen látogatáson volt vejénél, Székely Imrénél, midőn tüdőszélhüdés véget vetett rövid betegség után viszontagságos életének”. Arcvonásait a Kerepesi temetőben lévő sírjának domborművén láthatjuk viszont.