Nagybecskerek, 1817. október 24. - Arad, 1849. október 6., honvéd ezredes
Örmény származású magyar nemesi családban született. A császári és királyi hadseregben 1834-től 1844-ig szolgált, a 34. gyalogezred hadnagyaként szerelt le. Ezt követően feleségével, báró Revitzky Máriával zempléni birtokára költözött, és visszavonultan gazdálkodott.
1847-ben az Első Magyar Központi Vasútnál lett főpénztáros. 1848-as forradalmi események hatására jelentkezett a győri 39. honvédzászlóaljhoz.Miután kiváló képességű parancsnok volt, gyorsan emelkedett a ranglétrán: október 19-én a zászlóaljban főhadnagyi rangot kapott, november 13-ától az első utászzászlóalj századosa lett. 1849 januárjában Perczel Mór hadtestében teljesített szolgálatot, február 1-jétől őrnagyi rangban Répássy Mihály tábornok segédtisztje lett. Április 5-én egy Zemplénben állomásozó dandár parancsnokának nevezték ki, hogy egységével biztosítsa a megye Galíciai határát. Június közepétől a Kassán szerveződő felső-magyarországi hadtest egyik hadosztályának parancsnoka lett. Részt vett a Duklai-hágón át június 17-e és 19-e között betört cári fősereg elleni utóvédharcokban. Július 16-án alezredessé léptették elő. Legjelentősebb haditetteit a Felvidék védelmében hajtotta végre, de részese az utolsó, vesztes temesvári ütközetnek is. Augusztus 12-én a csata után Bem tábornok ezredessé léptette elő és megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból alakított IX. hadtest parancsnokságával. Csatát vesztett seregével Lugos irányába vonult, és augusztus 19-én a hadtestből megmaradt mintegy 4600 főnyi honvéddel kénytelen volt a császári csapatok előtt letenni a fegyvert.
Kötél általi halálra ítélték, de tekintettel arra, hogy a császári hadseregnek adta meg magát, és mivel csak a szabadságharc utolsó napjaiban lett ezredes, Ernst és Moser hadbírók javaslatára Haynau az ítéletet "kegyelemből" főbelövetésre változtatta. Az így kivégzettek közül ő volt az első a sorban.
Maradványait - hosszas keresés után - 1913-ban találták meg az aradi vár sáncában; végső nyughelyet az emlékoszlop sírboltjában lelt.
Lázár Vilmos levele feleségének
Október 5-én, 1849.
Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek kezeiben letettem vallomásomat - és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet - azonkívül több holmit. - Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját - én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. - Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit - én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál, hogy már el kell hagyni e földi pályát. - Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem - élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét-nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett - Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet; tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítani, mily kedves emlékem Teneked.
Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Hermit, Lórit, Minát, Stainert+ és Mednyánszkyt+ és különösen még Szomjasékat+ és minden jó ismerősöket és barátokat - és rokonokat.
Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, Te kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak ezen az utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. - Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű
Vilmosod
A papnak adtam egy aranyat misére! Isten veled!
A kivégzés előtti utolsó mondata:
"Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek."