Aulich Lajos

Pozsony, 1793. augusztus 25. – Arad, 1849. október 6., honvéd vezérőrnagy, hadügyminiszter

Német anyanyelvű polgári családban született. Édesapja testvérével együtt magániskolába járatta, ahol katonai képzés is folyt; vélhetően ez indította a két testvért arra, hogy katonai pályára lépjenek. Lajos öccse, Pál később hadbíró lett, a szabadságharc alatt az itáliai hadszíntéren szolgált.

Aulich Lajos katonai pályafutását hadapródként kezdte 19 éves korában – a kényszerű szövetségnek köszönhetően – Napóleon oroszországi hadjáratában; rátermettsége miatt még ebben az évben zászlóssá léptették elő. 1813-14-es hadjáratban – már Napóleon ellen – részt vett a döntő lipcsei csatában, ahol helytállásáért hadnaggyá nevezték ki. 1848 áprilisáig a császári és királyi hadsereg I. Sándor orosz cár nevét viselő gyalogezredében szolgált, 1847–1848-ban ő volt az utolsó rendi országgyűlést biztosító zászlóalj parancsnoka.

A forradalom és szabadságharc kitörését követően a 2. gyalogezred zászlóaljparancsnokaként részt vett a délvidéki hadjáratban, ahol helytállásáért ezredessé léptették elő és a 2. gyalogezred parancsnokává nevezték ki. Az egység 1848 októberében csatlakozott a honvédő sereghez, és miután délvidéken elcsendesedtek a harcok, a gyalogezred 2. és 3. zászlóalját Aulich vezetésével a feldunai hadsereghez vezényelték át. A hadsereg főparancsnoka, Görgey Arthur hamar bizalmába fogadta, és dandárparancsnokká nevezte ki. Feladata a Kosztolányi-dandárral együttműködve Pozsony védelme lett volna, de még a hadműveletek megkezdése előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a város ilyen túlerővel szemben nem védhető, ezért december 17-én parancsot kapott Pozsony kiürítésére.

A Duna bal partján álló magyar csapatok maradékával Komáromba, majd a fővárosba vonult. Itt a parancsnoksága alá tartozó alakulatokkal együtt ismét csatlakozott a Görgey által vezetett feldunai haderőhöz, amely a hadsereg átszervezését követően VII. hadtest néven működött tovább. A hadtestet ezután Lipótvár felmentésére vezényelték, amely noha nem sikerült, de a stratégiai célt, a császári erők megosztását elérték, és ezt követően a visszavonulás a szabadságharc egyik legjobban végrehajtott hadművelete lett.

Miután a hadtestet átszervezték, Aulich Lajost a négy hadosztály egyik parancsnokának nevezték ki. A hadtest ismét megkísérelte Lipótvár megközelítését, és Aulich hadosztályát az osztrák császári erők által elfoglalni kíván Körmöcbányára vezényelték, de a csapatok még Turcseknél találkoztak és megütköztek. A hadtest január 21-ei szélaknai és a január 22-ei hodrusbányai ütközetben elszenvedett emberveszteségei miatt Görgey úgy döntött, hogy az erőit Besztercebányán összpontosítja, és a Szepesség felé elhagyják a bányavárosokat. Közben a császári seregek körbevették a hadtestet, a bekerítésből január 24-én éjszaka bányaalagúton keresztül sikerült átvezetni Aulich hadosztályát Besztercebányára.

Tábornoki előléptetését a kápolnai csata előtt kapta meg, és a 2. hadtest parancsnokának nevezték ki. Részt vett az isaszegi csatában és Buda visszavételében is. Kossuth politikáját, különösen a trónfosztást tiszttársaival ellentétben lelkesen támogatta. Buda bevételét követően reumatikus fájdalmai gyógyításának idejére felmentését kérte, a szabadságharc hátralévő idejében csapatvezénylői megbízást már nem kapott.
Miután Görgey lemondott a hadügyminiszteri tisztségéről, utódjául Aulich Lajost nevezték ki, aki 1849. július 14-étől augusztus 11-éig  a szabadságharc utolsó hadügyminisztere volt. A válságos időszak alatt képességei kibontakoztatására nem maradt sok ideje. Részt vett a kormány utolsó, 1849. augusztus 10-ei ülésén, majd másnap lemondott a hadügyminiszterségről. Ezután csatlakozott Görgey seregéhez és azzal együtt, a szőlősi síkon tette le a fegyvert.

A tárgyaláson - társaihoz hasonlóan - nem kért kegyelmet. Mikor az aradi várbörtönben a kirendelt minorita lelkész október 5-én délután két órakor kivégzése előtt utoljára meglátogatta, gyertyaláng mellett Horatius költeményeit olvasgatta. A lelkészt szivarral kínálta volna, de látva, hogy abban már csak egy szál szivar van, a következőket mondta: „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.” A szabadságharc e kitűnően képzett, rendkívül vonzó személyiségű katonája, akit még Ernst törzshadbíró is "kiváló embernek" nevezett, nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el.

Földi maradványait az 1932-es májusi aradi árvíz idején találták meg. Hamvai 1974 óta a vértanúk emlékoszlopa alatti kriptában nyugszanak.

A kivégzés előtti utolsó mondata:

„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”