Versek

Illyés Gyula: Október 6.

Kezét - mert õ ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petõfije már!
Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe.

 Faludy György: Október 6.

 A vesztőhelyre sáros út vitt
 és kikericsek kékjei.
 Száz év, s meghaltam volna úgyis-
 vígasztalódott Vécsey.
 Lahner György sírt s a földre nézett,
 Damjanich szekéren feküdt,
 Leiningen felmentő honvédek
 árnyát kereste mindenütt.
 S a táj olyan volt, mint a fácán:
 tarlók, fák vérző foltjai,
 és ők, tarkán, libegve, hátán:
 elhulló, bús-szép tollai.

 Aradon így. A pesti téren
 is ütötték a dobokat,
 de ő; nem félt, csak arca széle
 vetett rózsálló lobokat.
 Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
 Branyiszkónál nevét az égre
 karcolta kardja, a híres.
 Ez volt Dembinski hadsegéde,
 Abancourt Károly ezredes.
 S mi elfeledtük. A miniszter,
 bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
 s vénember már nem menekül.
 Leszek bitófán harci zászló,
 ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
 úgy halt meg, mint egy római.

 A többit, mintha friss, mély sebből
 fröccsen szét érdes csepű vér,
 Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
 Olmützbe vitte a szekér.
 Húszan egy odvas pincelyukban,
 nehéz bilincsben, pipájukkal
 egyensúlyozták magukat:
 így éltek, sakkoztak, dohogtak
 és elmélkedtek, jó urak.
 Kegyelmet vártak s forradalmat,
 áldottak-átkozták a hont
 és írtak vert hadakra verset,
 tábornok Bemre disztichont.

 Volt, aki bírta; más kivénhedt;
 olyik megőrült, de az élet
 sodrából mind-mind kiesett.
 Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
 gömbölyödtek a hitvesek.
 S az ország rothadt. A rabságot
 mindjárt megszokta s elfeküdt
 a földön, mint télvízkor vágott,
 rózsás rügyekkel tele bükk.
 E rügyből egy se bontott zászlót:
 a nagy tavaszi láz heve
 kilobbant, múló szalmaláng volt
 vagy átköltözött másfele,
 Londonba, New Yorkba, Turinba
 és hûs lidércként messze táncolt.

 Száz év s a magyar börtönéjjel
 nem változott száz év alatt
 Száz év s az első fordulóra
 ébredtetek és lassan róva
 a lépést, méláztatok róla,
 mit hozott Világos, Arad:
 száz év hűséges ingaóra,
 én folytatom járástokat,
 mások járják lépéstetek,
 s míg árnyékunk a kőpadlóra
 hull hány nap, hét és hónap óta!
 s kihúnyunk, pisla mécsesek:
 sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
 Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
 árnyatok felénk integet.

 (1950, az ÁVH börtönében)


Ady Endre: Október 6.

Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsucsókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szivünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.

Juhász Gyula: Vértanúink

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.

(1918. október 6.)

 Ábrányi Emil: Október hatodikán

 Amennyi könny van a szemekben,
 Hulljon ki lassan, permetegben,
 S elsírva mind, kezdd ujra még;
 Siratni őket nincs elég!
 Nő, könnyeid peregjenek,
 Mint szerte hulló gyöngyszemek.
 S te férfi-szív, zord mint a kő,
 Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
 Légy forrás, szirtből szökkenő.
 Hulljon ki mind, gyász árjakint,
 Amennyi könny van a szemekben!

 Ahány fohászt szűl ember ajka,
 A legnemesbbet fölsohajtva,
 Mit a tusázó szív terem,
 Mikor szent búja végtelen...
 Fohász, a mélyek mélyiből:
 Értük szakadjon égre föl!
 Istent, ha alszik, verje fel
 A gyász s iszony regéivel!...
 Vihar gyanánt zokogja el
 E nap setét történetét
 Ahány fohászt szűl ember ajka!

 Ahány virágot kéz letéphet,
 Még hervadatlant, ifjat, épet,
 Díszitni a halált vele:
 Jövel! tegyük kövükre le.
 Mosolygó, szép menyasszony, add
 Mirtusból font koszorudat.
 Oltárra fűzött friss virág
 Jer méltóbb helyre: fonjad át
 Kilenc bitó talapzatát!
 Itt haltak, itt! E helyre vidd
 Ahány virágot kéz letéphet!

 Amennyi villám van az égben,
 Szülemlő rémes, vad sötétben,
 Mikor a nemző fergeteg
 A bősz felhőt csókolja meg
 S nász-táncot jár a föld pora:
 Sújtson le, mint nyíl zápora!
 Ahány bakó, ahány cseléd
 Az árulást szolgálja még:
 Szakgassa, törje, zúzza szét!
 Álljon e rút fajon boszút
 Amennyi villám van az égben!

Gyulai Pál: A hősök sírja

 Egy sírban, az erdő-szélen,
 Háromszáz hős alszik mélyen,
 Mély sebekkel eltemetve,
 Emlék nélkül, elfeledve.
 De lehajlik a zöld erdő,
 Rájok élő koszorút sző,
 És mint álmaik haragja,
 Harsog, zúg a bérc patakja,
 Éjfél tájban, sírjok ormán,
 Felgyúl néha egy-egy villám,
 És felindul a természet,
 A menny mintegy leborúl,
 S mintha volna végitélet,
 Mindent egy hang kiált túl.
 Mintha trombiták harsognák
 Nem veszett el a szabadság,
 Az igazság ünnepel!
 Lelkünk szélyeljár a légben,
 Örök bíró él az égben,
 Nem estünk hiába el!
 
 (1857)

Tompa Mihály: A madár, fiaihoz

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig űltök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészűltök innen?
Itthagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek'...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirul;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirul.
Dalotokra könnyebben derűl fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itthagynátok, idegent cserélve...
- Fiaim, csak énekeljetek!

(1852)

 Madách Imre: Az aradi sírra

 Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
 Ki fényesen majd jutalmazni tud,
 Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
 Im sírotokra emlékkő se jut.