Leiningen-Westerburgné - Sissány Elíz

Leiningen-Westerburg Károly gróf a hesseni nagyhercegségben született, majd osztrák szolgálatba lépett. 1845. november 3-án a bécsi belvárosi evangélikus templomban vette feleségül Sissány Elízt (1827-1898).

A feleség törökbecsei születésű, görögkeleti vallású és 18 éves volt. A 26 éves német származású gróf azzal, hogy elvette e gazdag család legifjabb lányát, magyar birtokos lett. Ez nemcsak anyagi életét, de érzelmeit, cselekedeteit is befolyásolta, így a szabadságharc kitörésekor számfeletti századosként, önként jelentkezve a magyar ügy mellett esküdött fel, ellentétben testvéreivel és a Temesvárt védő unokatestvérével.

Vitézsége és jelleme miatt – bár törve beszélt magyarul – honvédei rajongtak érte: „Nem tudom, miért szerettek engem annyira katonáim – talán érezhették, hogy én is nagyon szeretem őket” – jegyezte fel naplójába. Náluk jobban csak Pozsonyban lévő családját szerette, és a harctér okozta távolságot csak állandó vágyakozása közelítette: „gyakran álmodtam viszontlátásunk öröméről”. Aradi fogságában is feleségéért és két gyermekükért, Erzsébetért és Árminért aggódott. Búcsúlevele „egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám”-hoz az egyik leggyönyörűbb vallomás. „Szívesen, ó, mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, ami boldoggá teszi az életet, olyan boldog voltam a veled való házasságban, amilyen csak lehet az ember. … Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél” – írta, és remélte azt is, hogy „egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van”.

Leiningenné, aki nem volt Aradon, egy hónappal később, a férjét végső útjára kísérő lelkésztől értesült részletesen hős ura utolsó perceiről.
A szabadságharc után az özvegy kérésére Barabás Miklós átfestette Leiningen 1844-es, császári tisztként ábrázolt képét. A megújult festményen a vértanú vörös, honvéd tábornoki egyenruhában áll, mellén a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályú kitüntetésével.

A tragédia után öt év elteltével, 1854-ben Elíz újra férjhez ment, mégpedig Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez. Négy gyermekük született, s a hetvenes évek végén Temesvárott laktak.
Miután 1896-ban második férje is elhunyt, a kétszeres özvegy 1898 nyarát még Visegrádon töltötte, ahol Görgei Artúr is élt, aki többször meglátogatta kedvenc tisztje, Leiningen özvegyét. Novemberben érte utol a halál. Egy korabeli újságcikk szerint „az öreg úrnőt sokan ismerték a fővárosban, de kevesen tudták, hogy Leiningen özvegye”. Holttestét Kolozsvárra szállították, itt közelebb nyugodott első férjéhez is, aki a borosjenői temető kriptájában volt már eltemetve.